Azóta nincs velünk anyu. Azóta hiányzik, azóta „várom”, hogy belépjen a házba. Azóta tudom milyen a szűnni nem akaró fájdalom.
Persze, már sokkal tompább, de hiányzik. Mindig félek ettől a naptól. Nem akarok reggel felkelni, nem akarok szembenézni ezzel a nappal. De itt van, minden évben eljön és újra átélem azt a napot a lelkemben.
Mert sosem felejtem azt a napot, amikor reggel átjövök a szüleimhez, mert szól apa, hogy anyuval gond van.
A konyhában ülök az ő székén fogom a pocakom, benne Majácska békésen pihen. Érzem, hogy baj van, de nem megyek beljebb, hisz a memtősök készítik elő anyát a szállításra. Csak ülök és ezer felé jár a gondolatom. Tegnap kellett volna orvost hívni, de azt mondta jól van, és én hittem neki. Mi lesz? Ugye rendben lesz. Milyen vírust kaphatott el? Vagy mi a fene van vele?
Aztán megjelent az egyik mentős, húzta maga mögött az ágyat. Az ágyon édesanya feküdt. Rám mosolygott én vissza rá. Mögöttük az újabb mentős aki tolta az ágyat, és anya elment. Kivitték a házból.
Apa utána ment. Itt maradtam egyedül a nagy házban 38 hetes terhesen kétségek között.
De a nap nem állt meg. Szülés felkészítésem volt aznap, így arra menni kell, hisz mindjárt itt a nagy nap. Egyedül már nem engedtek vezetni, apa nincs itthon, Peti dolgozik. Jajj mi lehet anyával 🙁
Apósom elvitt a felkészítésre. Ott végzek, agyilag gőzöm sincs mi volt ott, mert csak anyura tudtam gondolni. Kérdeztem apóst ugye elviszel anyuhoz? A válasz természetesen igen volt. Gyorsan hívom apát, bemegyünk, hogy elmeséljem mi volt a felkészítésen. Ő azt mondja nem kell, tudod pár nap és hazaviszem anyukád, ne autózzak már annyit ekkora pocakkal. Így hazamegyek. Újra egyedül, újra várom hogy történjen valami, mondjanak valamit. De csönd van.
Este fél 8 felé apa hazajön. Anyukád jól van. Úgy jöttem el, hogy volt újra vérnyomása. Minden rendben. Miért? Eddig nem volt vérnyomása? Jajjj….
Aztán békésen elmentünk mindannyian aludni.
Másnap reggel jött a fekete leves. Apa reggel 6-kor átkopogott, látta, hogy Peti felkapcsolta a lámpát a lakásban.
Ahogy meghallottam az ajtón a kopogását és hogy apa az tudtam, hogy baj van. Erre a hangra keltem és éreztem anya nincs többé. Igen, apu emiatt jött át, késő este kapta a hívást a kórháztól édesanya elaludt. Nincs többé itt a földön velünk.
Nem tudtam mit tegyek. Sírni is akartam meg nem is, hisz Majával voltam terhes. Teljes mértékben lesúlytott. Peti természetesen azonnal telefonalt a munkahelyére és itthon maradt velünk. Aztán apa beszélt a bátyámmal is aki átjött és jött az újabb fekete leves, mint kiderült már csak nekem. Ő egy nappal korábban megtudta a véres valóságot.
Anyukámnak a korábbi tüdődaganata áttétet okozott az agyában és amiatt kellett a gyógyszeres kemoterápia kezelésben részt vennie. A terhességem miatt nem szólt róla, nem akarta, hogy stresszben teljen ez az időszak. Hát szóhoz se tudtam jutni. Értem miért tette. Tuti nem csináltam volna semmit másképp, de ott hatalmas pofon volt, hogy jajj hogy tudtam volna neki segíteni?
Sajnos nem tudom ezt a posztot tovább folytatni. Ahogy előveszem újra a múltban vagyok. Miközben azt hittem már ezen túl vagyok. Hát még sem. Vagyhát ki tudja….
